2022-ben nehezebb a megemlékezés 1848. március 15-ről, mint egyébként lenni szokott. Most úgy kell megemlékeznünk egy eseményről – mely ugyan vér nélkül kezdődött, de igencsak véresen fejeződött be -, hogy nem is oly távol tőlünk szintén véres háború dúl. A háború híre félelemmel tölt el mindenkit, felnőttet és gyermeket egyaránt. Oly sokat beszéltünk már a háborúk borzalmairól, és nem gondoltuk, hogy egyszer mi is érezni fogjuk a háború közelségét.

Nehéz most a békéről beszélni, miközben a szomszéd országban fegyverek dörögnek és egymást ölik az emberek. Vajon mit érnek el vele? A halottak miatt csak tovább nő a gyűlölet a szívekben. Aki elveszíti a hozzátartozóját, már a békének sem tud igazán örülni. Csak fájdalom és gyűlölet marad, meg a bosszú érzése. Mire jó hát a háború? Van értelme? Ki akar háborút? S aki háborút akar, az harcol is? Sok-sok kérdés fogalmazódik meg bennünk.

Idézzük hát fel a múltat!

„Mit kíván a magyar nemzet?” – hangzott el a kérdés 1848. március 15-én. Ma is ez a kérdés és a válasz is ugyanaz, mint 174 évvel ezelőtt: „Legyen béke, szabadság és egyetértés.”

A tanulókkal az ünnepre készülve beszélgettünk a békéről és a háborúról. Az osztályok egy-egy mondatot fogalmaztak meg, vagy idézetet kerestek és tűztek ki a kokárda köré a paravánra. Ez lett az ünnep aktualitása az éven.

Az énekkar által előadott Kossuth-nóták és a Hagyományőrző szakkör szabadságharcot megjelenítő tánca felidézte számunkra a történelmi múltat. Iskolai megemlékezésünk végén az osztályfőnökök minden tanulónak kokárdát tűztek a ruhájára, mellyel azt kívánjuk kifejezni, hogy – LEGYEN VÉGE, LEGYEN BÉKE!