ŐSZI ÜNNEPKÖR

Már 2 éve  iskolában ismerkedünk  a hagyományokkal. Sajnos, az éven csak a folyosói paravánok hirdetik az ünnepeket, de érdemes olvasgatnod a jeles napokhoz kötődő hagyományokról, ugyanis decemberben versenyre hívjuk a hagyományokban jártas tanulókat és ismét lehet gyűjteni a „pirosötöst”, melyből soha nincs elég! 

HAGYOMÁNYRA FEL! Ismerd meg az őszi jeles napokat! Jelentkezz a versenyre, mely két fordulós lesz.

 

SZENT MÁRTON TÖRTÉNETE

Valamikor réges-régen élt egyszer egy kisfiú, akit úgy hívtak, Márton. Márton édesapja katona volt. Amikor a kisfiú nagyobbacska lett, ő is szeretett volna katona lenni és jelentkezett a római hadseregbe. Sisakban, páncélban, lóháton ülve kardozott bátran a csatákban. Bátorsága mellett jószívű is volt, ezért katonatársai megszerették őt.

Egy napon egy város felé lovagoltak és az út szélén egyszer csak megláttak egy koldust. Hideg volt, de a szegény kolduson alig volt valami ruha, reszketett, fázott, amikor megszólította Mártont:
- Segíts rajtam, megvesz az Isten hidege!

Márton tanakodni kezdett, mit is adhatna ennek a szegény embernek, mert saját ruháján kívül nem volt nála semmi más. Hirtelen levette köntösét, kardjával kettévágta és az egyik felét a didergő koldusra terítette.

Később, amikor Márton lefeküdt aludni, különöset álmodott. Álmában Jézust látta, és a vállán az a fél köpönyeg volt, amit ő adott a koldusnak.

Márton nemsokára otthagyta a hadsereget és pap lett belőle. Nagyon szerették mindenütt, mert jóságos volt és mindenkinek segíteni próbált. Az emberek hamarosan meg akarták választani püspöknek. Márton nem akart püspök lenni, aki díszes palotában lakik és szolgák veszik körül, ezért elbújt egy libaólba az emberek elől, hogy ne találják meg. De a libák nem maradtak csendben, hangosan gágogtak, és gágogásukkal elárulták Márton búvóhelyét. Így az emberek megtalálták és mégiscsak püspök lett belőle, de ezután is ugyanolyan jóságos és szerény maradt, mint előtte. Nagyon sokat segített a szegényeknek és az emberek egész életében nagyon szerették őt.

Tegyünk mi is jót és szeretetet fogunk kapni cserébe!

 

Márton-napi népszokások

Szent Márton ünnepnapjához, november 11-hez számos népszokás, néphit kapcsolódik Magyarországon. Szent Márton a Római Birodalom területén, Savariában (ma Szombathely) született a Kr. u. 316-os vagy 317-es évben. A hagyomány úgy tartja, hogy a szülőháza felett áll a mai Szent Márton-templom Szombathelyen.

A Márton-napi népszokások egyrészt az év végéhez, a mezőgazdasági munkák befejezéséhez kötődnek, másrészt ahhoz a legendához, amely szerint Szent Márton egy libaólban próbált elrejtőzni, amikor püspökké akarták megválasztani, de a ludak elárulták gágogásukkal.

Ilyenkor nagy evés-ivást rendeztek, hogy a következő esztendőben is bőven legyen mit fogyasztani. Novemberben már le lehet vágni a tömött libát, ezért a Márton-napi ételek jellemzően libafogások voltak, mert a rigmus szerint: „Aki Márton napon libát nem eszik, egész éven át éhezik”. Szokás volt, hogy a liba húsából, különösen a hátsó részéből, küldenek a papnak is, innen ered a „püspökfalat” kifejezés.

A Márton-napi lúdvacsora után „Márton poharával”, vagyis a novemberre éppen kiforrott újborral szokás koccintani. A sült liba mellcsontjából az időjárásra jósoltak: ha a csont barna és rövid, akkor sáros lesz a tél, ha viszont hosszú és fehér, akkor havas. Az aznapi időjárásnak viszont az ellenkezője várható: „Ha Márton fehér lovon jön, enyhe tél, ha barnán, kemény tél várható.”

 

Szent Mihály napja

A szeptemberi jeles napok közül kiemelkedik Szent Mihály napja. E napot a gazdasági év fordulójaként tartották számon az állattartók. Európa-szerte ismert pásztorünnep.

A néphagyomány szerint Szent György napkor, azaz április 24-én a legelőre hajtott állatok szeptember 29-én Szent Mihály napján tértek haza. Emlékezetesek voltak országszerte a szentmihályi vásárok, a pásztorok ilyenkor egészítették ki a felszerelésüket. Szabad emberek voltak régen a pásztorok. Egész évben övék volt a legelő, a rét, a puszta. Attól függően, hogy milyen állatra vigyáztak, más volt a megnevezésük.

  • gulyás – azaz marhapásztor, a gulya őrzője
  • csikós – „lópásztor”, a ménes legeltetője, őrzője
  • juhász – juhpásztor, a juhnyáj őrzője
  • kondás, kanász – disznópásztor, a konda őrzője
  • csordás – az istállóban tartott, csak napközben kihajtott négylábú állatok őrzője

A nyájat, csordát, ménest legeltető idősebb pásztor felügyelete alatt segédkező fiatal legény volt a bojtár.

A katolikus hagyomány szerint Szent Mihály, Mihály arkangyal egyike a 7 arkangyalnak, ő a mennyei hadak nagy vezére és győztes harcosa. Ünnepnapja szeptember 29. Jelképe hatalmas kardja, mellyel legyőz minden gonoszt. A népi vallásosság értelmezésében ő fogadja a halott lelkét, s mérlegre téve dönti el, hogy az illető a mennyországba vagy a pokolba jut-e. Eszerint a halottat Szent Mihály a lován viszi el. Szent Mihály lova sajátosan magyar kifejezés. A Magyar Néprajzi Lexikon szerint: „Halottszállító saroglya. Fából készült, négy lábbal ellátott eszköz. Temetéskor a koporsót helyezték rá, amelyet aztán négy ember a vállára emelve a sírhoz vitt.”

 

Mindenszentek

Mindenszentek napja november 1-jén van, ami hivatalosan munkaszüneti nap. Mindenszenteknek hívjuk mindazokat, akik Istent dicsőítve, üdvözülve hunytak el, November 2-án, halottak napján pedig megemlékezünk minden elhunytról, különösen a tisztítótűzben szenvedő lelkekről. Szokás volt ekkor a sírok megtisztítása, virággal díszítése. A római katolikusok a halottak lelki üdvéért régóta gyertyát gyújtottak a sírokon.

Mindkét napot a néphagyományban számos hiedelem övezi. A néphit szerint ilyenkor hazalátogatnak a halottak. Ezért minden helyiségben lámpát gyújtottak, hogy az elhunytak eligazodjanak a házban.

Az asszonyok Mindenszentek ünnepén sütöttek egy szép kerek és fehér üres kalácsot, a „kóduskalácsot” és mise után a temető kapujában várakozó koldusoknak adták azzal a kéréssel, hogy ők is emlékezzenek meg a család halottairól. Más helyeken ebből a kalácsból a sírokra is helyeztek mennyei táplálékként a sírba visszatérő lelkekeknek. Az asszonyok ebben az időben gyászruhát öltöttek, felfüggesztették minden munkájukat, és a halottaikért imádkoztak.

 

Szüret

A szüret napja a legfontosabb borkészítési művelet, mivel jelentős mértékben befolyásolja a bor minőségét. A szüret időpontjának megválasztása szempontjából ideális idő, amikor a szőlőfürtök fejlődése tetőpontján van, s a tőke már nem képes több cukrot készíteni. Ekkor kapjuk a legtöbb és aránylag a legjobb bort.

A szüret általában valamilyen zajkeltéssel indult. Ezt követően indulhatott a munka. A szedők (lányok, asszonyok) görbe késsel (kacorral) vagy metszőollóval vágták le a fürtöket.   Gyűjtőedénybe tették, mely vidékenként változott. Lehetett vödör, kézi puttony, sajtár, szedőkosár stb. Amikor az edény megtelt, a szedő kiáltott a puttonyosnak, aki a hátára vette – a régen fa, ma már inkább alumínium – edényt, puttonyt, begyűjtötte a szőlőt, s vitte a présházhoz. Préselés előtt összezúzták a szemeket, régen taposva, manapság darálóval. Ezután kezdődhetett a borkészítés.

Régen a szüret társas eseménynek számított, amelyre egy egész éven át emlékeztek és készültek a családok. Akkoriban ez egy egész közösség - falvak, szőlőhegyek - közös ünnepe volt, amelyet a nap végén mulatságok zártak.

 

Taktakenézi Petőfi Sándor Általános Iskola
Minden jog fenntartva
Copyright